Zahorán Csaba írása

Dušan Trančík szlovák rendező nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor Trianonról kezdett el forgatni. Hiszen egy közismerten bonyolult és ellentmondásos kérdésről van szó. A szlovákok számára Trianon egyszerre jelent egy félig elfeledett történelmi eseményt és valami – igaz meglehetősen bizonytalan körvonalakkal rendelkező – mumust. A magyar köztudatban viszont egyfajta kollektív traumaként van jelen, egy olyan katasztrófa emlékeként, amely mind a mai napig kihat a magyar társadalomra. Időnként pedig mintha „vissza-visszajárna“, hogy megkeserítse nemcsak a magyar–szomszéd viszonyt, hanem az „egyszerű emberek“ mindennapjait is. Dušan Trančíkot szemlátomást ez az ellentmondás ragadta meg. Elképzelhető, hogy eleinte ő is osztotta azt az előfeltevést – amely annyira elterjedt a Magyarországgal szomszédos államokban –, hogy e történelmi esemény körüli „felhajtást” csak néhány számító politikus és frusztrált értelmiségi gerjeszti, akik Trianont kétes, önös céljaik érdekében használják fel, vagy egyszerűen csak képtelenek megbékélni a történelemmel, míg az átlagembert igazából nem is érdekli a kérdés. Ez részben valóban így is van, a jelenség mögött tényleg van politikusi önérdek és sokszor erős frusztráltság is, mégis úgy vélem, hogy csak mesterségesen aligha lehetne életben tartani bármilyen történelmi problémát, amely ráadásul minden egyes évben időben egyre távolabb kerül tőlünk. Ez tehát nem lehet az egyetlen magyarázat, valaminek még kell lennie mögötte.

Iskola és nacionalizmus

És pont erre a „valamire” bukkant rá Dušan Trančík a dokumentumfilmjében. Ez talán annak is köszönhető, ahogy a témához közelített. Ugyanis elsősorban nem történészeket, politológusokat vagy szociológusokat kérdezett meg, hanem ellátogatott néhány magyar és szlovák gimnáziumba Magyarországon és Szlovákiában, hogy a saját szemével lássa és hallhassa, mit és hogyan tanulnak, és hogyan gondolkodnak ma a diákok erről a kérdésről. Hogy egyáltalán érdekli-e őket a „nagybetűs történelem”, vagy hogy nem közömbös-e nekik mindez. Hogy nem csupán arról van-e szó, hogy a magyar és szlovák diákokat – nemzedéket nemzedék után – szisztematikusan beoltják elődeik konfliktusaival, sőt nacionalizmussal, hogy aztán maguk is továbbadhassák azokat saját utódaiknak. A neves szlovák rendező meg akarta tudni, hogy a körülbelül tizennyolc éves, a jövőjüket befolyásoló, komoly döntések előtt álló fiatalok miképp vélekednek ezekről a majd egy évszázada történt dolgokról.

A filmből úgy tűnik, hogy a trianoni kérdéskört korántsem tanítják olyan vészesen, mint ahogy azt a szomszédok egymásról esetleg feltételezik. A témát mindenhol többé- kevésbé korrekt és objektív módon mutatják be, még ha a hangsúlyok máshol vannak is, ami a különböző nemzeti perspektívákból következik. (De az is lehet, hogy a rendezőnek csak szerencséje volt, és jó iskolákba jutott be.) Mindenesetre sem a tanárok fejtegetései, sem a kérdések és a diákok válaszai alapján nem lehet arra következtetni, hogy az iskolákban egy jól átgondolt, kifejezetten szlovák-, illetve magyarellenes irányultságú befolyásolás folyna, azzal a céllal, hogy a gyerekekből nacionalista állampolgárokat neveljenek. Természetesen nem szabad alábecsülni annak az etnocentrikus vagy akár nacionalista történelemszemléletnek a hatását, amely a 19. században gyökerezik, ahogy azt Simon Attila szlovákiai magyar történész találóan megjegyzi, és amely ma a Duna mindkét partján jelen van a politikában és a közbeszédben is. Másrészről túlbecsülni sem szabad: egy magyar diáklány is azt mondja a filmben, hogy Trianon tény, amit el 1 kell fogadni, de ugyanúgy el kellene fogadni azt is, hogy a magyarok számára ez egy rossz döntés volt, amelynek soha nem fognak örülni. Mindeközben egy másik diák inkább a fülhallgatókból szóló kedvenc számát részesíti előnyben a tanár előadása helyett. Ez a kis epizód ironikusan meg is mutatja a történelemóra határait, vagyis hogy milyen mértékben lehet befolyásolni a fiatalokat, akiket általában egész más dolgok foglalkoztatnak életük e szakaszában, mint a „történelem útvesztői”.

Mit keresnek itt a magyarok?

Trančík filmje több okra is rávilágít, amelyek miatt Trianon mindmáig aktuális. Az egyik a kisebbségi kérdésről való ismeretek hiánya a többség körében, ami a többség– kisebbség viszonyt károsan befolyásoló sztereotípiák kialakulásához vezet. A diákok egyes megnyilvánulásai komoly hiányosságokról árulkodnak. Például úgy tűnik, hogy a szlovák iskolában nem köztudott (vagy legalábbis az adott történelemóra előtt nem volt az), hogy tulajdonképpen mit is keresnek a magyarok Szlovákiában? Hogy kerültek ide? És miért követelnek folyton mindenféle jogokat, miért nem mennek inkább „haza”, ha itt (vagyis Szlovákiában) nem érzik jól magukat? Mi a különbség az autonómia-törekvések és a revizionizmus között? Ezek a kérdések egy, a kisebbségek számára jól ismert tényre utalnak: a többségi társadalom közömbösségére. A többség általában nem igazán foglalkozik a kisebbségi közösségekkel, csak azt akarja tőlük, hogy zúgolódás nélkül alkalmazkodjanak, és ne okozzanak problémákat. Nem érdeklik a sérelmeik, legyenek azok valósak vagy véltek, történelmiek vagy aktuálisak, csakúgy, mint ahogy a magyarok sem törődtek a szlovákok sérelmeivel 1918 előtt. A gond az, hogy ha a szlovákok nem tudják, tulajdonképpen mi is történt 1918–1920-ban, akkor a magyar–szlovák kapcsolatok jelenlegi problémáit sem érthetik meg, illetve azt sem, hogy az igazságnak mindig – legalább – két oldala van. Vagyis hogy Trianonban nem csak a szlovák nemzeti mozgalom olyan (kétségkívül jogos) nemzeti követelései teljesültek, amelyeket a történelmi Magyarországon belül nem tudtak érvényesíteni, hanem több millió magyart is elszakítottak a hazájától. A háború utáni új rend ugyan igazságosnak tűnhetett a szlovákok szemében, de a magyarok számára nyilvánvalóan igazságtalan volt. És nem csak „magyar szemszögből”, hanem a nemzetek önrendelkezési joga alapján is, amelyre a szlovákok és a csehek is hivatkoztak – legalábbis annyira, amennyire ez jól jött nekik. Amíg ezt az ellentmondást a szlovákok (és a magyarok többi szomszédja) nem tudatosítják, addig továbbra is azt fogják gondolni, hogy minden magyar kísérlet a probléma megoldására – Trianon óta napjainkig – nem más, mint az örök magyar nacionalizmus és irredentizmus megnyilvánulása. A magyarok Trianon utáni sérelmeire pedig legfeljebb annyit mondanak, hogy azelőtt a magyarok is rosszul bántak a nem magyarokkal. Ami hasonlóan téves és félrevezető hozzáállás, mint azok a magyar vélekedések, amelyek szerint a szomszédos nemzetek egyszerűen „ellopták a magyarok ezeréves országát” (és amelyek olyan erősen vannak jelen ma is a „Trianon- szubkultúrában”…).

Nem tudom, hogy Dušan Trančík végül pont azt forgatta le, amit akart, hogy megmaradt- e az eredeti elképzelése. De e remek film többszöri megtekintése után az a véleményem, hogy a végén több empátia maradt benne, mint amennyi az elején volt. És ez kiegészült még valamivel: a másik problémájának és szemléletének, „a másik igazságának” a megértésével. Talán ez a nézőknél is így lesz.

A filmet június 5-én, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából levetítettük a Pozsonyi Magyar Intézetben is, amely a maga eszközeivel, szervezéssel és fordítással, az elkészítéséhez is hozzájárult. A vetítést és a rendezővel való beszélgetést nagy 2 érdeklődés övezte, több résztvevő között parázs vita is kialakult. Mind a beszélgetés, mind a vita kiemelte a film egyik fontos üzenetét: a magyarok és szlovákok többnyire hasonló gondokkal küszködnek a mindennapok során, ám a szlovákiai magyarok (mint ahogy a kisebbségiek általában) egy sajátos „többletteherrel” is kénytelenek megbirkózni, vagyis a kisebbségi lét problémáival. A filmből látható az is: van, aki könnyebben boldogul mindezzel, és olyan is van, aki nehezebben.

A szerző történész, a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa. Az írás a Týždeň hetilap 2013/23. számában jelent meg, „A magyar kód” sorozat első részeként. Jelen szöveg a szlovák eredeti kiegészített fordítása.

Dušan Trančík (Pozsony, 1946) szlovák filmrendező. A hetvenes és nyolcvanas években számos játékfilmet rendezett, a rendszerváltás óta többnyire dokumentumfilmeken dolgozik. Jelenleg a szlovák Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanít, az Európai Filmakadémia tagja. A magyar nézők a Duna TV-n is bemutatott, Az optimista c. filmjét (2006) ismerhetik, amely Winter Lajos, a pöstyéni fürdő felvirágoztatójának fordulatos életét mutatja be. A Történelemóra (Hodina dejepisu, 2012) 2013-ban megkapta a Szlovák Filmszövetség, a Szlovákiai Televíziós Alkotók Szövetsége és az Irodalmi Alap Igric-díját.

A filmben szereplő iskolák: Juraj Tranovský Evangélikus Gimnázium, Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) Alexander Markuš Gimnázium, Pozsony (Bratislava) Božena Slančíková Gimnázium, Losonc (Lučenec) Viliam Pauliny-Tóth Gimnázium, Turócszentmárton (Martin) Selye János Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium, Révkomárom (Komárno) Balassi Bálint Gimnázium, Balassagyarmat Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium, Békéscsaba Veres Péter Gimnázium, Budapest Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium, Pozsony (Bratislava)