Mit csinálsz, ha az egyik legjobb barátodról kiderül, hogy jelentett rólad? Mi van, ha még azt is megtudod, hogy haldoklik? És mi történik, ha az egészet nyilvánosságra hozod? Elég bonyolult problémát dolgoz fel a Drága besúgott barátaim, aminek a tanulsága nézőpont kérdése. Nem tud a magyar Mások élete lenni, de a hibák ellenére jó és elgondolkodtató lett.
A történet egyszerűen indul, de a végére már annyira bonyolult lesz, hogy egyszerűbb azt mondani, hogy ezt most eléggé benézték, pedig a tavaly bemutatott Drága besúgott barátaim az egyre inkább szétfolyó konfliktusok ellenére is jó lett. Czettl Andor (Cserhalmi György) kikéri a levéltárból a róla írt jelentéseket, és kiderül, hogy az egyik legjobb barátja, Pásztor János (Derzsi János) jelentett róla. Mivel Pásztor nem áll szóba vele, hanem bezárkózik otthon a III/3-ba, Czettl megírja a felfedezést az újságban, de közben kiderül, hogy Pásztor halálos beteg. Ebben nem lenne semmi extra, ha nem értelmiségiek állnának a középpontban.
Pont ez az egyik legnagyobb probléma, mert ezt érzékeltetve néha úgy beszélnek a szereplők, mint egy békebeli regényben, például kétszer is elhangzik az a szó, hogy „triumfál”. De az emelkedett légkörnek is vannak előnyei, mondjuk kapásból az, hogy nem parizert evő kisnyugdíjasok dulakodnak a kocsmában. De a csúcspont is emiatt olyan erős, amikor Cserhalmi, az áldozatból lett vallató, a kukában felborulva négykézláb néz bele a felnyomott besúgó Derzsi János műanyagszemébe, és a mélység visszanéz rá.
Derzsinek a nyomasztóan rendszerváltáskori hangulatú tévéstúdióban sem kell nagyot alakítania ahhoz, hogy elvigye a jelenetet a gyötört arcán. Itt derül ki az, hogy miért is volt érdemes mégis értelmiségi légkört teremteni, mert jön a fordulat: Pásztor nem kezd hazug vezeklésbe, hanem mindenkinek bemutat, és nevetve közli, hogy bár haldoklik, de már szabad, mert megkapta a méltó büntetését.
Jó ötlet volt az is – bár nem biztos, hogy hasznos is –, hogy még a legkisebb mellékszereplőnek is jutott valami vicces tulajdonság, ami azért rávilágít arra, hogy az élet nem csak üldözöttekből és rákosokból áll: Mácsai Pál a gondterhelt szerkesztő, Schneider Zoltán a bénázó onkológus, Benedek Miklós pedig hol a vécén ülve, hol áramszünet alatt telefonál, amíg ki nem írják a filmből. Csuja Imre, a homoerotikus tartótiszt megjelenése majdnem elviszi a filmet egy olyan irányba, hogy azt hihetnénk, ez Rudolf Péter produkciója, a Besúgó; de végül nem történik meg a tragédia. Györgyi Anna, a két főszereplő közti kapocs, haragszik mindenkire, miközben mindenkit szeret, de ez is kevés ahhoz, hogy ne végig Cserhalmi és Derzsi legyen az érdekes a filmben. A Drága besúgott barátaim vizuálisan rendben van, Cserhalmi Sára (vagy inkább a párbeszédeket író Paizs Sickratman Miklós) inkább ott hibázott, ahol nem bírt szakítani azzal a félévszázados magyar hagyománnyal, hogy a szereplők komoly dolgokról csak tőmondatokban, nagy hatásszünetekkel beszélnek. Az sem tett jót, hogy az eredetileg rövidfilmnek induló művet az üresjáratok mellett például a kocsmában felesező idióta fiatalokkal sikerült másfél órásra duzzasztani. De ezek egyike sem brutális hiba, inkább csak a lendületet törik meg. Az igazán nagy baj az, hogy az egész túl lett vállalva, Pásztor betegségével, a közös barátnővel, a tartótiszt felbukkanásával már annyira bonyolulttá válnak az érzelmek, hogy a végén egyértelmű tanulság helyett egy abszurd ivászatnál nem futja többre, és a kommunizmus áldozata is csak énekelve biciklizik a semmibe. És talán éppen ettől lesz fontos a film, mert az ügynökkérdőjel még mindig a levegőben lóg, és amíg nem lesz rendezve, legalább elméletben lehet a film problémáira megoldást keresve azzal játszani, hogy meg lehet-e bocsátani annak a barátnak, aki azt nem kéri.
