Tíz év kényszerszünet után a Terápia-sorozat szabadította fel Enyedi Ildikó rendezőt, aki ismét kész végigmenni a szakmai darálón. A tévésorozat-rendezői bemutatkozása után első filmjét, Az én XX. századomat tesszük fel az Indexre egy hétre. A film Cannes-ban a legjobb első film-díját, az Aranykamerát kapta meg 1989-ben.
Az én 20 századom mit jelent önnek?
A munka nélkül, illetve meddő erőfeszítések napi, feszült loholásában töltött években sokszor irigyeltem azt a lányt, aki ezt a filmet csinálta. Az energiáját, a vak hitét abban, hogy kézzel-lábbal fogalmaz, elér emberekhez, és valami párbeszédet csak elindít. Jó érzés szembetalálkozni így az út közepén ismét saját magammal. Az is jó érzés, hogy ismerős az illető, aki szembenéz. Nem mindig volt így. Volt, hogy belevesztem az erőlködésbe. Most megint jobb formában vagyok.
Volt annak a legfrissebb munkájában, az HBO Terápia-tévésorozatának forgatásán nyoma, hogy filmrendezőként kihagyott tíz évet?
Persze, ezen külön izgultam. Ezért is jó élmény volt, hogy milyen természetes visszasimulni a munkába. Úgy tűnik, az ember, ha pár filmet megcsinál, akkor a szünet ellenére visszajön. Az, hogy nem csináltam filmet tíz évig, az az én hibám. A világ sok részén keservesebb körülmények között dolgoznak rendezők. Diafilmet is lehet csinálni, telefonnal is lehet filmet csinálni. Volt két gyönyörű tervem, Füst Milántól A feleségem története-regény filmváltozata, és a Szelíd interface, egy science-fiction, és egyszerűen nem hittem el, hogy nem jön össze. Nem adtam fel, nem léptem tovább. Közben meg ebbe egy kicsit tönkre is mentem, és nem voltam már alkalmas bátran és felszabadultan dönteni.
Hogy kérték fel a Terápiára?
Sok rendezőt megkerestek. Megkértek, hogy az izraeli eredeti, a Be Tipul első hete alapján írjak egy magyar koncepciót, aztán leültünk beszélgetni. Megkérdezték a casting ötleteimet is. Az amerikai, a Gabriel Byrne-féle sármos vonalat folytató Mácsai Pált, és a szupervizor karaktert egyedülállóan izgalmasabbá tevő Csákányi Esztert már akkor is megneveztem.
Terápia nagyvadakkal
Enyedi Ildikó rendező szerint „az ország vezető színészei szerepelnek a sorozatban, nem celebek, hanem csupa igazi nagyvad.” A főszerepekben Mácsai Pál (András), Csákányi Eszter (Ágnes – péntek), Marozsán Erika (Laura – hétfő), Nagy Ervin (Máté – kedd), Szamosi Zsófia és Nagy Zsolt (Petra és Tamás – csütörtök), Für Anikó (Judit, András felesége) és Sztarenki Dóra (Zsófi – szerda) látható. A sorozatot két rendező, Enyedi Ildikó és Gigor Attila jegyzi. Az egyes szálak logikája mentén a három összetartozó történetet Enyedi (Laura, Máté, Ágnes), a másik kettőt (Zsófi, Petra és Tamás) Gigor forgatta. Interjú az alkotókkal itt.
És nem csalódott? Milyennek ismerte meg a színészeket?
Amikor az ember forgat, nagyon mély tudást szerez a munkatársairól. A munka közben kötött barátságok különösen strapabíróak. Fordítva már nem mindig igaz, van úgy, hogy sokéves barátságnak vet véget egy közös munka. Mácsai Palival nagyon régóta ismerjük egymást, de csak most volt időnk igazán beszélgetni, barátkozni, igazán megtudni, mi foglalkoztatja a másikat. Csákányi Eszter hatalmas színésznő. Vele nem egyszerű civil módon barátkozni, mert annyira éjjel-nappal faltól falig színész, így hogy ne kelljen nélkülöznöm az inspiráló társaságát, elkezdtem most írni neki egy színdarabot. Nagy Ervinben látok valamit, amit még nem tudott megmutatni, egy kihasználatlan potenciált. Már a sorozatbeli Máté szerepet is úgy építettük fel, hogy lépésről lépésre egyre többet mutathasson meg a krakéler felszín mögötti mélységekből. Ervint a fizikuma tolja egyfajta skatulya felé. Az igazság az, hogy neki is írok szerepet, épp a héten adjuk le a Filmalapnál. Marozsán Erika ennek a szerepnek minden egyes perce mögé valódi, megélt, személyes tapasztalatot rakott, neki aztán végképp nem volt ez színjáték. Végtelenül érzékeny, kitett állapotban van, mint aki szakadék fölött táncol. Így is éltem meg minden forgatási napot vele, mert nem hagyta, hogy bármiféle biztonsági hálót kifeszítsünk alá.
Jó a kritikai fogadtatása is a sorozatnak. Mi a titok? Laza munkamódszer?
Pont fordítva. Iszonyatos koncentráció volt, mindenki úgy dolgozott, mintha egy komoly tétű játékfilmet csinálnánk. A stáb filmesekből állt. Nem volt lazítás, büfézés. Erős próbák után, felkészülten jött mindenki. Kellett is, mert a filmek napi négy hasznos percével ellentétben itt napi 15-16 hasznos perc a limit.
És a rendezőnek mit jelentett?
A Terápia nekem munkaterápia volt. Egyszerűen a munka minden fázisa - az előkészítés hónapjai, a casting néha tizenkét órás menetei, a forgatás, az utómunka - egyszerűen képtelen voltam elfáradni, olyan jót tett minden “filmes izmomnak” a terhelés. Persze, ehhez az is kellett, hogy értelmes módon lettem terhelve. Én is az a fajta vagyok, aki, ha nem a képességei legjavát kérik, akkor hihetetlen béna és tétova lesz. Egy “gyertek, dobjuk össze ezt a kis műsort, nem kell senkinek belehalni-” típusú feladat leblokkol. Végtelen megnyugvás volt, amikor lépésről lépésre kiderült, hogy itt erről egy pillanatig sincs szó.
Miből élt meg az elmúlt években?
Ebből a tévés munkából fizettük vissza a jelzálogot, amit a napi élet finanszírozására vettünk fel, és tanítottam a Színművészetin. De hát sokan vannak nehéz helyzetben a szakmában, akik szép dolgokat csináltak. Egyfajta talpraesettség nem feltétlenül jár együtt a tehetséggel.
Utoljára harmadik nagyjátékfilmjével, a 99-es Simon mágussal keresett pénzt?
A Simon mágust ingyen csináltam, mert nekem végtelenül fontos volt az a film. Ráadásul, amikor a mafla francia producer (Joel Farges) miatt Párizsban elfogyott a pénz, a családi tartalékunkat mind odaadtuk - három hónapra, míg megjön az Eurimage-támogatás. Azt a 3 millió forintot sosem láttuk viszont.
A következő tervre, a Feleségem története forgatókönyvből készülő filmre mennyi pénz jött össze, mikor állt le vele?
El sem indult, csak az ígérvény szintjén, a forgatókönyv lett kifizetve, mert nehéz falat. Még nem tettem le róla. Utoljára 2000-ben támogathatták 8 millióval. De nem is álltam le vele. Brendan Gleeson a fő jelöltem Störr kapitány szerepére. Legtöbbször sok tényező szerencsés együttállásán múlik, hogy egy projekt, különösen egy ilyen léptékű, összejöjjön. Csak annyiban érdemes kielemezni, hogy az ember, amikor újra nekirugaszkodik, akkor ne lépjen bele ugyanabba a csapdába. 4 –6 millió euró között van a költségvetése, a színészgázsiktól függően.
A Szelíd interface-ben pedig Paul Giamatti játszotta volna Szilárd Leót. Ez miért nem jött össze?
Paul Giamatti nagyon helyes volt, egy hét alatt elolvasta a tervet, azonnal igent mondott, aztán nagyon nem értette, hogy miért állt le a dolog. Arra is kaptunk támogatást, meg csináltunk egy demót. Forgattunk egy napot Los Angeles-ben, hármat Pesten, és összekombináltuk. Öt éve volt. Aztán bedőlt a projekt. Itt egy izraeli producerrel gyűlt meg a bajom, nagyon sokáig tartott, amíg a jogokat egyáltalán vissza tudtuk szerezni.
Paul Giamatti miért lett volna jó Szilárd Leónak?
Paul Giamattiban ugyanazt a nyugtalan, szabálytalan, fanyar intellektust érzem, mint Szilárd Leóban. Nagy formátumú embert vásznon bemutatni mindig kockázatos, mert akármilyen ügyes is az alakítás, a tekintetén keresztül legtöbbször lebukik a színész, kiderül, hogy sokkal könnyebb fajsúlyú. Én feszengek például, amikor látom Anthony Hopkinst Hitchkokként. Szóval, ha nem is ugyanazon a területen (nem kell atomfizikusnak lenni, hogy eljátsszunk egy atomfizikust), de kell egy bizonyos, szuverén intellektus. Paul Giamatti ilyen. Én abszolút nem tettem le erről a tervről.
A Mozgókép Közalapítványt hibáztatja, hogy nem támogatták a forgatókönyvön kívül a filmjeit?
Én nagyon sokáig azt gondoltam, hogy ez a "luxus a nyomor tetején" csak mese, rosszindulatú pletyka a közalapítványról. Azt gondoltam, hogy, annak ellenére, hogy nekem nem ítéltek meg annyi pénzt, amiből elindulhattam volna például egy olyan léptékű tervvel, mint a Füst Milán A feleségem története, jó dolog, hogy tehetséges fiatalok viszont el tudtak indulni, ki tudtak bontakozni. Egy erős, az előzőnél lényegesebben jobb munkamorállal rendelkező nemzedék. Azt gondoltam, hogy az MMKA-ban azért szegik meg folyamatosan a saját szabályaikat, mert lehetetlen paraméterek közé vannak bekényszerítve (ez azért tény maradt). Hogy a filmekért teszik ezt, mert meg vannak ezzel a szakmával fertőzve, filmszerető emberek. A nemrég megjelent adatok nekem olyanok voltak, mint egy pofon. Hogy ennyi idősen, hogy lehetek még mindig ilyen hülye. A maguknak osztott fizetések, jutalmak sokkoltak, mert a rendezőknek meg közben kilógott a feneke a nadrágból. Én tényleg abban hittem, hogy a közalapítványnál azt szeretnék, ha filmek készülnének.
A Filmalapról van véleménye?
Még nincs, egyszer végig kell menni a darálón, és kijönni a másik végén.
Mi volt a terve az első játékfilmjével, Az én 20. századommal?
Annak idején én egy szórakoztató, klasszikus történetvezetésű - egy ikerpár folyamatos összetévesztésén alapuló - filmet akartam csinálni, ahol a történet képes mindazt megmozdítani a nézőben, ami engem akkor izgatott. Nem akartam megmondani a tutit. Inkább felhívni a figyelmet arra, hogy nem ajánlatos hallgatni senki olyanra, aki azzal jön, hogy ő majd megmondja a tutit.
Miért, mégis mi a tuti?
Mindkét lány valami tutit követ: szerepet vállal fel a teljes személyiség helyett. Az anarchista lány ráteszi az életét egy ideológiára, és megy, mint egy Duracell-nyuszi a kijelölt irányba, a másik meg egy luxusprosti, aki az akkor felkínált női szerepekből józanul kiválasztotta ezt a lehetőséget. Aki szerepeket követ, az lemond a szuverén személyiség teljességéről. Az könnyebben megvezethető, kiszolgáltatottabb mindenféle hatalomnak. Azt akartam megmutatni, hogy a szörnyű huszadik század, a gyönyörű kezdetek után, a magánéleti döntések szintjén lett elszúrva. Hogy nem valami megfoghatatlan gonosz tette ezt velünk, hanem mi magunk. Az apró megalkuvásaink, megfelelési kényszerünk ezzé állt össze. Erre próbáltam felhívni a figyelmet, ehhez kerestem egy fordulatos, vicces történetet, ami illett az adott korhoz. Úgy látom, hogy 23 évvel később is működik a kommunikációja: a diákjaim reakcióiból az látszott, hogy azért tetszik neki, ami nekem is fontos volt, nem valami másért.
Mi lesz a következő film?
Van egy kishal, meg egy nagyhal. Nagyhal még mindig a Füst Milán Feleségem története, ami 20 éve kész van, a kishal is nagyon kedves, A testről és a lélekről a címe.
A Terápiának lesz folytatása?
Nem tudom, jó lenne. Több mindent mérlegelnek, elvileg tervezik. De hogy lesz-e, az nem is biztos, hogy Budapesten dől el. Imádtam ezt a munkát.
Hogyan illik így utólag az első munkája, Az én 20. századom a pályájába?
Az a helyzet, hogy nem áll össze a pályám egy pályává. Nem építkeztem így, kicsit tudatosabbnak kellett volna lennem. A tehetséges embernek az is a dolga, hogy eljuttassa magát oda, ahol meg tudja mutatni a tehetségét. Most van bennem egy lendület, talán meg tudok csinálni pár dolgot, hogy összeálljon ez az egész egy ívvé.
